Kötélidegek

Nem siettem az égre feszülni,

Két mélyre döngölt cölöp közé,

De mondták: Ez ám a tökéletes zsineg!

S máris indultak velem a kert felé.

Féltek, netán kilazulok,

S alaposan odakötöztek,

Görcseim jobban fájtak, mint

rovarrágás a gyökereknek.

De ahogy körbe tekintettem,

láttam, nem vagyok egyedül,

s társaim együgyűen emelik a szélbe

a terhet, mi rájuk terül.

Ideje rádöbbenned - súgták -,

jobb lesz, ha nem pattogunk,

idegeink bár kötélből vannak,

de így is elpattanhatunk.

Valamikor boróka voltam...

Valamikor boróka voltam...
néma szolgálója a friss levegőnek,
a hegyoldalt, ahol felnőttem, körben
állóvizek ölelték, s a dombok lába
ázott az égben a tiszta vízben.

Nem tudtam még ugyan akkor felmérni,
szép-e mindez, és kell-e vajon,
s van-e értéke a suhanó szélnek,
mégis élveztem végtelen játékát
az idővé foszló sötétnek, fénynek.

Aztán most, hogy ember lettem,
s szavak erdejében élek,
választ kapni visszatértem,
s saját erőmből fokozatosan cserélem
a régire jelenlegi borókalétem.