Kötélidegek
2006.08.08. 18:19
Kötélidegek
Nem siettem az égre feszülni,
Két mélyre döngölt cölöp közé,
De mondták: Ez ám a tökéletes zsineg!
S máris indultak velem a kert felé.
Féltek, netán kilazulok,
S alaposan odakötöztek,
Görcseim jobban fájtak, mint
rovarrágás a gyökereknek.
De ahogy körbe tekintettem,
láttam, nem vagyok egyedül,
s társaim együgyűen emelik a szélbe
a terhet, mi rájuk terül.
Ideje rádöbbenned - súgták -,
jobb lesz, ha nem pattogunk,
idegeink bár kötélből vannak,
de így is elpattanhatunk.
Valamikor boróka voltam...
Valamikor boróka voltam... néma szolgálója a friss levegőnek, a hegyoldalt, ahol felnőttem, körben állóvizek ölelték, s a dombok lába ázott az égben a tiszta vízben.
Nem tudtam még ugyan akkor felmérni, szép-e mindez, és kell-e vajon, s van-e értéke a suhanó szélnek, mégis élveztem végtelen játékát az idővé foszló sötétnek, fénynek.
Aztán most, hogy ember lettem, s szavak erdejében élek, választ kapni visszatértem, s saját erőmből fokozatosan cserélem a régire jelenlegi borókalétem.
|